László Kabos

Az 1923. szeptember 28-án Sárváron született komikus Krausz Lászlóként látta meg a napvilágot, és később távoli rokona, Kabos Gyula tiszteletére vette fel annak családnevét. Gyermekként előbb a cirkusz és különösen a bohócok varázsolták el, kertjükben társaival a szülőknek tartottak előadásokat, nem sokkal később azonban már híres drámai színész akart lenni. Tudta, hogy célját úgy érheti el legkönnyebben, ha Budapestre kerül, ezért kérte szüleit, hadd tanulhasson a pesti kertészeti szakiskolában, ami mellett négy évig színjátszókörbe is járt. Ezt aztán kevésnek találta, és Bálint Lajos (Lulu bácsi) színiiskolájában igyekezett elsajátítani a szakma csínját-bínját. Arról, hogy eredeti törekvései ellenére hogyan lett mégis kabarészínész, így mesélt egyszer: „Lulu bácsi magániskolájának elvégzése után az akkori Magyar Színházba jelentkeztem meghallgatásra. A bizottság előtt aztán III. Richárd egyik legsúlyosabb monológját adtam elő nagy önbizalommal. S hogy milyen eredménnyel? Nos hát olyan röhögés fogadta érzelmes produkciómat, hogy egy hét múlva már szerződést kínált a kabaréiról oly híres Pódium Színpad.”

A született nevettető karrierje éppen hogy csak elkezdődött, mikor 1943-ban származása miatt a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. A „Nagy Megpróbáltatás”-ként emlegetett szomorú időszak tapasztalatait így összegezte egyszer: „Ott tanultam meg, hogy milyen nagy kincs az, ha szeretik egymást az emberek, s ott vált ars poeticámmá, hogy olyan orvosság a humor, ami még a kétségbeesőt is erőre serkenti…” Az átélt borzalmak Kabos Lászlót csak még inkább megerősítették abban, hogy helye a színpadon van, és hogy a humor segítségével bármi legyőzhető. Bár 1948-ban a Kertészeti Főiskolán szerzett diplomát, továbbra is leküzdhetetlen vágyat érzett a világot jelentő deszkák iránt.

Bálint Lajos mellett Verebes Károly is tanította, mielőtt 1946-ban először paródiákkal lépett fel a Pódium Kabaréban (korábban Pódium Színpad). Kabos Lászlónak, akinek később védjegyévé vált vörös hajkoronája, azonban nem ment olyan egyszerűen az újrakezdés. Ascher Oszkár, aki 1947 és 1949 között igazgatta a Pódium Kabarét, kifejezetten Kabos hajszínére hivatkozva jelentette ki, hogy nem tudja alkalmazni a művészt. Az elhivatott komédiás akkor hatalmas pénzt áldozva egy barna parókát készíttetett, ám hiába, Ascher újra elutasította. Egyik első szerepében Kabosnak csak át kellett sétálnia a színpadon, a közönség egyetlen szó nélkül is dőlt a nevetéstől. Végül Kabos – vagy ahogyan a nézők és pályatársak előszeretettel emlegették „Kiskabos” - fő munkahelye egy kitérő évad kivételével a Mikroszkóp Színpadon egészen haláláig mégis ez az épület maradt, amely később a Vidám Színpad otthona is lett.

A Vidám Színpad mellett a legendás művész számos más színházban is fellépett, például az Operettszínházban, rendszeresen hívták a rádióba, filmezett és olyan egyedi felkéréseknek is eleget tett, mint hogy legyen az 1957-ben indult lottó reklámarca. Legemlékezetesebb mozgóképes alakításai A veréb is madár és a Hét tonna dollár című filmekben láthatók. Tréfái több földrész közönségét meghódították, hiszen turnézott Ausztráliában, de fellépett az Egyesült Államokban és Kanadában is. Egyik külföldi útjáról egy Frank Sinatra-estet tartalmazó felvétellel tért haza. Ez a One Man Show szolgált alapul a kabarézseni karrierje csúcsának számító Kabos Showhoz. A rengeteg fellépést vállaló művész az országot is gyakran járta estjeivel, munkája mindent megelőzött életében. Élete végéig kitartó társával, Urbán Erika színésznővel is a színpadon szerettek egymásba.

Arról, hogy Kabos László mennyire maximalista volt a munkában, Kalmár Tibor így írt a "Volt egyszer egy kabaré…" című könyvében: „Kabos általában nem veretes klasszikusokban játszott, így nagyon sok múlott azon, miként formálódik meg a reá írt szerep. Ő ebben utolérhetetlen volt! Ösztönös dramaturgiai érzékkel annyi jó tanácsot és ötletet adott a szerzőknek, ami garantálta a hosszú sikerszériát. Nem nyugodott addig, amíg minden ab gangja (színpadról való kimenetele) nem váltott ki nagy hahotát és tapsot. Nem tudta elképzelni, hogy úgy menjen le a függöny, hogy a közönség ne dőljön a röhögéstől. És itt nemcsak a saját poénját tartotta fontosnak. Nagy csapatjátékos volt, nemcsak a saját szerepe kidolgozására koncentrált, hanem odafigyelt a partnerére is. Ha a közönség nem nevetett valamelyik kollégájának a bemondásán, ajánlott újat, és figyelte a kulisszák mögül, hogy „bejött-e”, kiváltotta-e a közönségből a megfelelő hatást az ötlete.” De fantasztikus népszerűsége nemcsak munkája iránti végtelen elkötelezettségének volt köszönhető, hanem kedves személyiségének is.

A Jászai Mari-díjas művész legbüszkébb mégsem a szakmai elismerésekre volt. Arról, hogy mi jelentett még ennél is többet számára így mesélt egyszer: „Pályámon sok kitüntetés ért, de legjobban annak örültem, amikor szülővárosom, Sárvár, ahol egykor megaláztak, ahonnan szüleimet deportálták — díszpolgárrá választott. Csak azt sajnáltam, hogy drága jó édesapám ezt a napot nem érhette meg.”

A magyar humor óriása 2004. szeptember 26-án nyolcvanévesen távozott, sírján – amely a budapesti Kozma utcai izraelita temetőben van – a „Kiskabos” felirat örökre emléket állít művészi nagyságának.

Nemzeti Archívum