Budapesten született 1943. december 16-án. Édesapja sportvezető volt, de jól szavalt és énekelt. „Tőle örököltem a vers szeretetét és magát a színészi vágyakat, mert benne is voltak vágyak” – mesélte róla. Mikor a családot Dunaújvárosba vezényelték, az első évre csak Robit vitte magával, aki aztán ott járt iskolába nyolctól tizenhárom esztendős koráig. Koltai Róbert számára meghatározó volt ez az időszak és alapjában véve az 1950-es évek világa. Játékfilmjeiben és paródiáiban sok esetben saját élményeit dolgozta fel – élettel teli figuráival egyenesen műfajt teremtve. Például az Illetékes elvtárs a Rádiókabaréban született meg és eredetileg szakszervezeti bizalminak hívták, de említhetjük híres tanárkaraktereit, amelyek parodisztikusak ugyan, de sohasem bántó szándékúak, sőt mindegyiket szeretet itatja át. „Sok tanáromat én fedeztem föl a Madách Gimnáziumban – emlékszik vissza egy riportban – Akkor lettek sztárok, amikor elkezdtem őket utánozni, pedig már húsz éve ott tanítottak.”
A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után pályáját a legendás kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte 1968-ban, ahová életében még kétszer visszatért. Néha még ma is annak a főiskolásnak érzi magát, aki hajdan volt; sőt képes azt álmodni, hogy még fel sem vették a színművészetire.
Koltai Róbert számára nagyon fontos a beteljesülés: „a színvonalas szórakoztatásnak és a katarzisnak nálam közeli rokonoknak kell lenni – vallja. – Szerintem csak színészet van meg katarzis, és a katarzis az ugyanúgy lehet a vígjátékban, mint a drámában”. Annyira érzékeny művész, hogy ha csak egyetlen nézőt is észrevesz, aki nem díjazza a poénjait, addig keresi az alkalmat, amíg az illető is elmosolyodik, még ha magyarul sem tud. Kedves figyelmessége, közvetlensége már többször átsegítette az eléje tornyosuló feladatokon. „Mindig úgy éreztem, hogy én nem vagyok olyan típusú művész, aki távolságtartó. Annyi szeretettel találkozom, és soha nem érzem azt, hogy velem valamilyen nehézség lenne a kommunikáció, hanem mindenkivel nagyon hamar megtalálom a hangot” – vallja magáról.
Rögtön első rendezése, a Sose halunk meg olyan sikeres volt, hogy Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriában, ám nyolc hasonló sikerrel a háta mögött is főként színésznek vallja magát, aki „néha olyan helyzetbe kerül, hogy részt vesz történet kitalálásában, forgatókönyv írásában és együtt játszhat a barátaival”. Nemcsak rendezi a filmjeit, hanem általában főszerepet is vállal bennük, ami nagyon megosztott figyelmet és kivételes adottságokat követel. Emlegetik közvetlen, emberséges hangjáról is, hiszen ő az, aki például a statisztákat soha nem „tömegezi”, hanem közreműködőknek hívja őket, és mindenkit egyformán fontosnak tart a környezetében.
Koltai Róbert még 1985-ben, a Gyerekrablás a Palánk utcában című film felvételei közben mesélt egy hosszú idő óta dédelgetett filmtervéről Nógrádi Gábornak. A történetek központi szereplője lóversenyrajongó nagybátyja volt, akiből az 1993-ban bemutatott Sose halunk meg Gyuszi bácsija született. A film váratlanul robbant be a köztudatba és „plusz löketet adott” neki, hogy gyakorlatilag a semmiből egy vidéki színész rendezte a filmet.
Gyuszi bácsi mellett emlékezetes alakítást nyújtott Szabó bakterként a Mihályfy Sándor rendezte Indul a bakterházban is. A filmet 1980-ban mutatták be és hamar kultuszfimmé vált a Rideg Sándor azonos című regényéből készült mű. Regős Bendegúz kacagtató kalandjait mai napig az egyik legjobb magyar filmvígjátéknak tartják, és számos mondatát szállóigeként idézik. Érdekesség, hogy az utolsó jelenetet kétszer kellett leforgatni, mert Olvasztó Imre, a főszereplő nem merte megdobni a felnőtteket a gombócokkal, amiket másnap fagyasztva hoztak vissza, és véletlenül úgy telibe találta Koltai Róbert szemét, hogy a filmben is láthatóan kénytelen volt fájdalmában elhagyni a szobát.
Koltai Róbert a szórakoztatásra tette fel az egész életét, és ezt a vállalást sikeresen teljesítette. „Csodálatos skálán játszhattam, mindenkivel szinte – összegezte életművét egy riportfilmben – De hát az ember azért ember, mert érzékeny, és tele van fájdalmakkal. Nekem különösebb fájdalomra nem volt okom! Mert a Godot-tól kezdve az Erdőig, a csodálatosabbnál csodálatosabb szerepek, sőt a kitüntetések is elkezdtek jönni.”
Nemzeti Archívum
