Lőj a zongoristára

A Négyszáz csapás után ezzel a könnyed ujjgyakorlatnak tűnő filmnoir-paródiával Truffaut meglepte kritikusait és közönségét. A hús-vér figurákkal, szinte dokumentális eszközökkel megcsinált első film után a Lőj a zongoristára! sokak számára csak egy jól nézhető, igen szórakoztató filmes bűvészmutatványnak tűnt. Ez az ambivalens viszony midmáig stagnál, olyan értelemben, hogy a Truffaut-t egyébként a „nagy rendezők” közé sorolók is ezt a filmjét csak úgy illesztik be az életműbe, mint „hommage-t” a B-kategóriás mozi, illetve amerikai film előtt. A mostani előadás azt a rendkívüli élményt és gondolati felismerést szeretné megosztani a nézővel, amely az előadót – igen fogékony, még zsenge ifjú korában érte – amikor először látta – ezt az egyedi véleménye alapján – nagy jelentőségű „gondolati” mozit. Szerinte – a „képről képre” való elemzés bizonyíthatja, hogy a film zsenialitása a tökéletesen megtalált formán túl abban rejlik, hogy sok remekművel ellentétben nemcsak felveti az élet „nagy kérdéseit”, hanem meg is válaszolja... (Örökmozgó)