Rendező:
Martin ScorseseForgatókönyvíró:
Melissa MathisonOperatőr:
Roger DeakinsZeneszerző:
Philip GlassSzereplők:
Tenzin Thuthob Tsarong, Gyurme Tethong, Tulku Jamyang Kunga Tenzin, Tenzin Yeshi Paichang, Tencho Gyalpo, Tenzin Topjar, Tsewang Migyur Khangsar (több)Tartalmak(1)
Scorsese filmje Tibet vallási vezetője, a Dalai Láma előtti tiszteletadás és a nyugati civilizáció elragadtatásának gyümölcse a keleti kultúra iránt, továbbá kitűnő példa a buddhizmus bemutatására egy katolikus gyökerekkel rendelkező rendező szemszögéből. A film bemutatja a 14. Dalai Láma életét 1937 és 1959 között. A történet elején egy kétéves gyermeket, Tenzin Gyatsot, elismerik Buddha reinkarnációjának. Figyelemmel kísérhetjük a gyermek felnövését, oktatását, fiatal éveit, majd fokozatos felnőtté válását. A film második felében hősünknek el kell hagynia Tibetet. A kínai megszállás drámai időszaka és az ezt követő felkelés alatt a Lámát igazi lelki vezetőként ábrázolják, aki az erőszak hatására is képes megőrizni vallási tisztaságát és lelki nyugalmát. Kundun - ez a legnagyobb tibeti méltóság, a Dalai Láma (vagyis "a Bölcsesség Óceánja") tibeti neve. A ma is élő Tenzin Gyatso önéletrajzi írásai alapján készült film az eseményeket a főhős gyerekkorától, a magas tisztségre való kiválasztásától követi végig egészen addig a napig, amíg a maoista Kínából kénytelen volt máig tartó száműzetésbe vonulni. Martin Scorsese pompázatos kiállítású, lenyűgözően látványos filmeposza a közelmúlt (és a jelen) történelmének egyik legnagyobb személyiségét hozza közel hozzánk. (Mokép)
(több)Recenziók (3)
Beautifully and sensitively shot, much deeper in thought and information than Seven Years in Tibet, and with perfect cinematography. The Chinese government filed an official protest against it, and I don't think this film could have asked for a better accolade.
()
I don't like to link to someone else’s review, but Lima really nailed it this time. :-) Otherwise, as for my opinion, I can't but praise. Scorsese is a master filmmaker who could have sensitively and engagingly filmed perhaps Saddam Hussain's childhood, and the soundtrack by Philip Glass is simply phenomenal. And most importantly, the film is utterly engrossing, fully narrating a historical stage in the span of some twelve years without exceeding the two-hour runtime – call it what you will, but I call it art. 90%
()
Scorsese adapted the pace of the film to life in Tibet. The pace is incredibly slow, which can discourage many people. On the other hand, it is beneficial for conveying the message. Even when the Chinese army arrives, the pace does not change. It's as if Scorsese is trying his best to convey the Buddhist philosophy to the audience, which seems to be unaware of evil or accepting it without acting upon it. The film portrays the difference between how peaceful and gentle the world can be and how cruel and hostile it can become. The Dalai Lama is such an interesting character that even his childhood can keep the audience engaged in the film. Unfortunately, just like the slow pace, the overall tone of the film is also similar. It's as if nothing can be done, things will simply be as they are.
()