Wild Horses

A test bemegy a házba, ahelyett, hogy felszállna egy gépre, mely előbb Mexikóvárosba, majd Oaxacába repítené. Ott még elérné a kora esti buszt, mely éjszaka a hegyeken át vinné Puerto Escondido-ba. Platós teherautón utazna a szúrós reggeli napsütésben végig a 175-ös úton, majd Puerto Angelnél taxiba préselődne vagy nyolcadmagával, hogy eljusson a Huatalco édesvízi tóra emlékeztető csücskéig, s ott az árnyékban kivárja, míg egy halász megszólítja, hogy néhány dollárért nem akar-e a csónakján átjutni a lagúna túlfelére. Nem minden csónakos halász, és nem minden halász megbízható. De be lehet szállni abba a korhadt ladikba, amelyikkel egy színes ünneplőbe öltözött, virágokkal díszített, összeaszott, apró indián pár indul a vízre. A lagúna természetvédelmi terület, így a csónakos ritkán indítja be a motort, hogy utasaival gyorsabban hasítsa a mély méregzöld közeget. Ha nem szól a masina, a sűrű mangrove-mocsárban, a víz felett közvetlenül mindent átszövő matt fehér léggyökerek közt nemcsak tisztán látni, de hallani is az apró, ismeretlen gémeket. Az út nem elég hosszú ahhoz, hogy felfogja az ember, min hatolt keresztül. Amint a csónak kiköt, kis néger gyerekek szaladnak a forró homokban az utasok elé, helyi kevert indiánnyelven beszélnek. Egyikük a kérdésre bólint, megismétli a hely nevét, majd elhallgat, egy irányba mutat, és futásnak ered. Aki követi, pálmafedeles, földből épített kunyhók közt, a puha homokban nehezen haladva, különös formájú, nagy, fekete tyúkokat kerülgetve bukdácsol előre értetlenül. De az értetlenség és minden más azonnal megszűnik, amint a falun túljutva a tér hirtelen kitárul. A végtelen óceán tölti ki a látómezőt. A távolban, állítólag, nagyjában ahol a sósvíz harsogó türkizből feketés kékbe vált, bálnák szoktak mutatkozni. De a test nem megy. Csak olykor vadlovakkal álmodik. (Mediawave)