János Pilinszky

1921. november 27-én született Budapesten Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Felmenői között franciák, németek, lengyelek is voltak. Egyik nagynénje a szervita rend főnöknője, egy leánynevelő intézet igazgatója volt. Gyermekkora apácák és fiatalkorú prostituáltak között telt. A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a ”Napkelet”, a ”Vigilia” és az ”Élet közölte”, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt.

1944-ben behívták katonának. Németországban testközelből láthatta a legmélyebb emberi nyomorúságot, a koncentrációs táborok világát, ami költészetének egyik alapélménye lett. 1945 őszén tért haza, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes szálak fűzték a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötete, a ”Trapéz és korlát” a Szent István Társulat kiadásában jelent meg, elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott.

Vallásossága és „pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből, éveken keresztül korrektorként dolgozott. Következő kötete, az Aranymadár 1957-ben jelent meg, ekkor lett az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, teológiai és filozófiai elmélkedései.

"Harmadnapon” (1959) című kötetének verseiben a háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmait örökítette meg. A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, akinek meghívására Londonba is eljutott.

1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Sorra jelentek meg kötetei ”Szálkák”, ”Végkifejlet”, ”Tér és kapcsolat”, ”Kráter”, a versek mellett írt forgatókönyvet ”Rekviem” címmel. Drámái az 1974-es ”Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, ”Életképek” című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon.

1976-tól nem írt több verset, a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre a ”Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című kötetét, és haláláig dolgozott az ”Önéletrajzaim” munkacímet kapott regényén, amelynek csak három fejezetével készült el. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, sokat ivott, literszámra fogyasztotta a feketekávét.

Gyakran nevezték katolikus költőnek, amit ő a „költő vagyok és katolikus” kijelentéssel hárított el magától. Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, de a létbe vetettség szorongató élménye, a magány feloldhatatlan érzése is.

Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Szívinfarktusban hunyt el Budapesten 1981. május 27-én. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve, 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.

MTVA Archívum